Az éjszakai
kalandos és nagyon hosszú buszút után meglepően frissen érkeztünk Bayamoba.
Bayamo kubai viszonylatban egy kisváros és a legkevésbé sem turistás. Azért
jöttünk egyébként ide, mert a Lonely Planet szerint szombat esténként hatalmas
utcabál van. Ez volt az egyetlen város, ahol nem volt előre foglalt szállásunk,
így amikor megérkeztünk a busszal meg is rohantak minket a jineterok, de
Havanna után már olyan profik voltunk, hogy egy pillanat alatt megszabadultunk
tőlük. Az útikönyv térképe alapján kinéztünk egy szállást, ami elég közelinek
tűnt, mind az állomáshoz, mint a központhoz. De már vagy 10 perce gyalogoltunk,
de még mindig nem jutottunk túl messze. Inkább le is intettünk egy
biciklitaxit, aki Havannához képest fillérekért elvitt minket a kinézett
casa-hoz.
Sajnos itt nem
volt szabad szoba, de természetesen tudott ajánlani egyet a nagynéninél, a
szomszéd utcában. A szállás zseniális volt, külön szobánk is volt. Egy
furcsaság volt csak: a fürdőszobából kifelejtették a mosdót, de mivel volt konyha,
ezt könnyen megoldottuk. Volt internet is, és mivel már nagyon odavoltam az
offline állapotom miatt (akkor még nem sejtettem, hogy ez csak rosszabb lesz),
gondoltam kipróbálom. Kb. fél órát nézegettem, hogy eredménytelenül próbálkozik
a gép kinyitni a gmail-emet L Egyébként lehet otthon internetük az embereknek,
de annyira drága, hogy nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Leginkább azok,
akiknek kifizetik a Miami-ban élő rokonok J Mert majdnem minden kubai családnak élnek
ott rokonai, ezt nagyon könnyen látni is lehet, mert akinek lapostévéje van
Kubában, annak tutira!
 |
| Bayamo |
Bayamoban
megejtettük a szokásos városnézést, ami elég gyorsan ment, tekintve, hogy
tényleg kicsi, főleg az érdekesebb történelmi része. Mivel elmaradt ma a
hatalmas szuperreggeli, ebédeltünk egyet, egy polinéz! étteremben. Mondjuk a
kínálat nem hiszem, hogy kifejezetten polinéz volt J Egy két szószos halat ettünk – mint
kiderült, a szószok majonézt és kecsapot takartak J Nem volt igazán jó, de rossz sem, és
mivel már nagyon éhesek voltunk, betermeltük rendesen. Egyébként az út előtt
nagyon rosszakat hallottam a kubai ételekről, de egész jók voltak általában.
Semmi különös, kubai éttermet pl. nem lenne érdemes nyitni J
Délután pihentünk
egy kicsit, hogy fittek legyünk az esti utcabálra. Hát, annyira nem kellett
volna rápihenni, mert mint kiderült, a Lonely Planet kicsit eltúlozta a bulit.
Két helyen is voltunk, az egyik a főtér volt, ahol volt egy színpad és ott volt
a város apraja-nagyja. Fel alá korzóztak, kiöltözve, néhányat táncoltak a tér
különböző pontjain. A kislányok vagy hercegnőnek, vagy mini Lolitának voltak
öltözve. Általánosságban elmondható, hogy a kubaiak nagyon adnak magukra,
mindig jól öltözöttek, persze nem az általunk ismert utolsó divat szerint, de
ha az ember „normális turistaszerkóban” van, mindig alulöltözöttnek érzi magát,
főleg este J Azt
mondjuk nem tudom, honnan vannak a ruháik, mert a boltokban nem igazán van
választék, de valahogy megoldják. Ami még feltűnő, hogy ahhoz képest, hogy
milyen szegények, nagyon-nagyon vidámat, igazán élvezik az életet! Ugyan hallottuk
panaszkodni őket párszor, de ahogy megszólal a zene nem törődnek a
problémákkal, inkább táncolnak!
 |
| Készülődés az esti bulira |
Mivel a főtéren
túl családias volt a légkör, elmentünk a másik utcabálra, ami eléggé kint volt
a városközpontból, egy hatalmas téren, amit persze a Forradalom terének hívtak,
mi másnak. Ami Latin-Amerika más országaiban a Plaza de Armas vagy Zocalo az
itt a Forradalom tere, minden városban van egy J Hát itt sem találtunk fergeteges partyt,
volt egy csomó kitelepült étterem és étkezde, és a helyiek ott üldögéltek
padokon és ettek-ittak. Ez nagyon klassz lett volna nekünk is, ha éhesek
lettünk volna J
Próbáltunk fogni
visszafelé is egy bicitaxit, de csak egy meglehetősen részeg pasi volt ott.
Mindegy, gondoltunk, ha nincs más, talán eltalál a központig ő is, de mint
kiderült, a biciklilánccal sem volt minden rendben. Adtunk neki még egy esélyt,
hátha meg tudja csinálni, de nem sikerült, úgyhogy inkább sétáltunk egy kicsit,
és az állomásnál fogtunk egy másikat. Még visszanéztünk a főtérre, de mivel nem
alakult ki még mindig a beígért fergeteges buli, inkább hazamentünk aludni.
 |
| Santiago de Cuba |
Reggel
szerencsére korábban ébredtem, és egyszer csak látom, hogy a mobilomon más idő
lett, mint a faliórán, pontosan egy órával korábbi időt mutatott. Beugrott,
hogy az amerikai kontinensen kicsit előbb van tavaszi óraátállítás, és talán
erről van szó. Gyorsan kimentem megkérdezni a házinénit, aki megerősítette a
gyanúmat. Felkeltettem K.-t, hogy mi a helyzet, és villámgyorsan összekaptuk magunkat.
Általában ő sokáig készül (mondjuk emiatt korábban is kel), de most olyan
flottul elkészült, hogy simán ott voltunk időre az állomáson. Jegyünk az még
nem volt, mert itt nem mindenhol lehet előre megvenni másnapra a jegyet, ezért
is kell kb. fél órával korábban kint lenni, mert „várólista” van, amíg nem
érkezik meg a busz, és nem tudják, hány hely van rajta. Mondjuk ehhez képest
innen az interneten meg lehet venni, hogy ez hogyan működik pontosan, arról
fogalmam sincs. Meg persze ott internet hiányában ezzel nem is lehet élni J Na, mindegy, mivel ez volt az első ilyen
alkalom, kicsit izgultunk, hogy lesz-e hely, röhögött is rajtunk a jegyárus!
Itt a népek mottója is lehetne, az hogy „tranquillo, tranquillo”, mindenre ezt
mondják, mint láttuk, akkor is, ha az embert az éjszaka közepén majdnem
otthagyják egy pihenőhelyen J Mikor megjött a busz én felváltva érdeklődtem a
busznál meg a pénztárosnál, hogy mi van már, nagyon jól szórakoztak rajtam!
Aztán persze kiderült alig voltak a buszon J
 |
| Ő nem egy jinetero,ők nem érnek rá aludni a nap közepén |
Santiagóban a pályaudvaron
rengeteg jinetero volt, de minket várt a taxis, akit a casa rendelt nekünk,
amit viszont Alfredo fogalt le nekünk. Ott is voltunk kb. 5 perc alatt. A
háziak nagyon cukik, volt egy öreg néni, aki nagyon találó nevet kapott annak
idején Dona Dulce volt, a dulce pedig édeset jelent spanyolul, hát tényleg az
volt. Bár dél volt, de kaptunk egy tuti jó reggelit, pihentünk egy kicsit, majd
a nyakunkba vettük a várost. Santiago elég dimbes-dombos, úgyhogy nagyon sokat
gyalogoltunk fel s alá. Megnéztük a főteret, beültünk egy bárba, ahol zenélt
egy aranyos öregekből álló banda. Kértem vizet, mert majd’ szomjan haltam, de
nem volt! Viszont nagyon rendesek voltak, szereztek nekem valahonnan, és még
nem is kértek érte csillagászati árat. Begyalogoltunk még véletlenül a
szegénynegyed kellős közepébe, ami itt azért jobban néz ki, mint más
latin-amerikai országban, de azért egy pillanatra beszartam. Természetesen
mindkettőnk nyakában fényképező De nagyon kedves volt mindenki, köszöngettek,
integettek, a gyereket meg cukrot meg tollat kéregettek, még szerencse, hogy
készültünk és volt nálunk. A felnőttek meg állandóan szappant meg sampont
szerettek volna tőlünk, de az nem igazán volt nálunk. Az biztos, hogy Rióban
egy ilyen helyről nem biztos, hogy ép bőrrel ki lehet kerülni!
 |
| Santiago de Cuba |
Később lett még
három kicsit udvarlónk, kb. 10 éves kissrácok. Jó nagyokat csodálkoztak K. kék
szemén, meg hogy le van égve és piros az arca. El akarták kuncsorogni a
fényképezőt, de persze nem adtuk! Egyébként az egész városra jellemző, hogy
5-95 évesig, az összes pasi állandóan udvarolni akar, füttyentenek, beszólogatnak,
stb. A nagy udvarlást a trova bárban is megtapasztaltuk. A trova egy itteni
zenei stílus. Bár én nem igazán vagyok oda az ilyen táncokért, de K. miatt muszáj
volt ilyen helyekre is elmenni. Na, és bármennyire is tiltakoztam, nem úsztam
meg a táncolást. Egy nagyon magas néger fiú addig nem hagyott békén, amíg nem
táncoltam vele. Amúgy sem vagyok nagyon ügyes a salsában, de még direkt
bénáztam is egy kicsit - de csak nem vettem el a kedvét. A végén azért sikerült
meggyőznöm, hogy nem én vagyok az embere. Vigasztalásul hagytam, hogy jósoljon
a tenyeremből. Persze nem hiszek én az ilyenekben, de azért csak eltalált
néhány dolgot, pl, hogy egyke vagyok J A trova bárban a koncert elég hamar véget
ért, reménykedtem, hogy ennyivel megúszom, de K. megbeszélte az egyik
táncosával, hogy elmegyünk még egy helyre vacsora után. Így is lett, de én ott
már nem táncoltam, de azért jól szórakoztam a többieken.
Másnap reggel
kimentünk a főtérre és szereztünk egy taxit a két tervezett túrára. Indítottam
egy kis versenytárgyalást a taxisok között, így sikerült is letornázni az árat
egy kicsit. De előtte még megdöbbenten láttuk, hogy a tegnapi csendes utcák ma
teljesen tele vannak emberekkel. Hamar leesett a tantusz, hogy tegnap csak
azért tudtunk olyan nyugiban sétálgatni a városban, mert vasárnap volt – csak az
ilyen utazásokon nehéz követni, hogy éppen milyen nap van, így ez tegnap nem is
esett le.
 |
| Santiago de Cuba - erőd |
Szóval megnéztük
Santiago erődjét, ami nem közvetlenül a városban van, hanem az öböl
bejáratánál. Nagyon kis helyes erőd, jó állapotban. Mivel a repülőtér ott van
tőle párszáz méterre, időről-időre el is húzott egy-egy a fejünk felett, nagyon
alacsonyan. Ezután elmentünk El Cobréba, ami egy bányaváros volt régen, ezért
egy marha nagy katedrális van itt, madonna kultusszal megspékelve. A csodatévő
madonna szobor meglepően kicsi volt, de kárpótlásul voltak mindenféle ereklyék,
amit az emberek ajánlottak fel, pl. focimez, baseball ütő és hasonló vallásos
tárgyak J
Visszafelé még
megálltunk a buszállomáson, mert nem hagyott nyugodni, hogy előző nap azt
mondta a jegyárus, hogy csak este 10-kor van busz, mikor az én internetről még
indulás előtt lementett menetrendemben volt egy koraeste is. Persze kiderült, hogy
igazam volt, de azt mondjuk nem tudom, tegnap miért nem derengett ez neki,
amikor legalább 3X rákérdeztem J Így legalább már éjfélre ott tudtunk lenni
Camaguey-ben, nem az éjszaka közepén kellett kirángatni az ottani casa-sokat a
pályaudvarra.
 |
| Comité de Defensa de la Revolucion (CDR) |
Bár még nem
voltunk nagyon éhesek, azért elmentünk enni valamit, mert utána már nem nagyon
lett volna lehetőség rá. Beszélgettünk még egy kicsit Dona Dulce-val, többek
között kiderítettük, hogy mi is pontosan a CDR rövidítés, amit minden városban
lehet látni sok ház falán. Hát ez a Comité de Defensa de la Revolution, azaz a
Forradalom védelmére létrehozott bizottság. Mint Dona Dulce elmesélte, minden
utcában/háztömbben van egy ember, aki figyeli a többieket, hogy nehogy a
szocializmus és a forradalom vívmányainak megdöntésére szövetkezzenek. Azaz ők
jó nagy spiclik. Dona Dulce abszolút örült ennek a rendszernek, ahogy mondta, így
legalább a rosszak oda kerülnek, ahová valók, azaz a börtönben. Elég szigorú
hozzáállás volt ez egy egyébként nagyon kedves nénitől. Általánosságban
elmondható, hogy kb. az ország fele még kitart a rendszer mellett, de a másik
fele azért már mondogatja, hogy ez így azért nem minden világok legjobbika.
Kérdezni direktbe sose mertem persze ilyeneket, de ha elkezdtek erről beszélni,
akkor szívesen hallgattuk őket, meg akkor már kérdeztünk is. Ami érdekes, hogy
még azok, akik remélik, hogy most már változások jönnek, sem gondolnak olyan
egyik napról a másikra rendszerváltásra, mint ami nálunk történt, hanem inkább
arra gondolnak, hogy a nyitás és a változás fokozatosan következik be, több év
alatt.
Mikor kimentünk a
buszpályaudvarra megint találkoztunk kedvenc „félretájékoztatónkkal”, aki most
éppen csomagkezelőként működött. Szerintem már ő is úgy gondolhatta, hogy régi
haverok vagyunk, mert még mielőtt felszálltunk a buszra, egy rövid, de nagyon
barátságos kis csevejt folytattunk. A buszon nagy bulit csapott a két sofőr,
legalábbis 10-ig, mert egyfolytában videoklipeket játszottak full hangerőn. Ami
nem volt rossz nekünk, így legalább nem aludtunk el.
 |
| Casa particular |
Camaguey-be kb.
éjfélre értünk oda, és egész Kubai tartózkodásunk legszürreálisabb
fogadtatásában volt részünk. Lucy, az itten vendéglátónk a busz ajtajában várt
és már akkor a nevemet kiabálta, amikor még éppen csak hogy kinyitották az
ajtót. Mikor leléptem a lépcsőn és mondtam, hogy én vagyok én, a nyakamba
borult, és jól megölelgetett. Gyorsan be is mutatatta az unokanővérét, aki
megismételte az előbbi meleg fogadtatást. Ezután még előkerült a taxis is, és
így öten plusz a két elég nagy csomag mind bezsúfolódtunk egy aprócska Tico-ba.
Az alig 6-7 perces utat végigcsacsogták, amit alig értettem gyors beszédüknek
és a már lassan rajtam erőt vett álmosságnak köszönhetően. Végre megérkeztünk a
házba, de ott is jól meghökkentünk. A ház tele van csecsebecsékkel, nippekkel,
fényképekkel. Később már az ilyenek meg sem leptek minket, de ez volt eddig az
első casa, ahol ezt láttuk. A két nőci egyékbént kb. 60 éves, nagyon-nagyon
(kicsit túlságosan is) barátságos, sokat beszélnek, és szerintem nincs ki mind
az összes kerekük. Rögtön egy 60-as évek beli francia vagy olasz vígjáték
jutott eszembe róluk, azokban szoktak lenni kicsit flúgos, de szerethető
öreglányok J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése